Szerző: fehernep

"Nem szoktam kérdezni. Az emberek úgyis túl sokat mondanak, amikor félnek. A csend biztonságosabb. Amikor elmennek innen, mindig hagynak maguk után valamit. Egy rezdülést a levegőben. Egy tekintetet, amely elárulja őket: mit nem mertek véghez vinni. Azt hiszik, a döntés ott születik meg, amikor kimondják. Pedig nem. Az már régen kész van bennük. Én csak…pontot teszek a végére.. Néha nézem a kezem. Ugyanaz a kéz. Dolgozott földben, fagyban, sárban. Verte a vasat, húzta a kötelet, tartotta a súlyt. Nem kérdezte, miért. Csak tette, amit kellett. Az ember keze hamarabb tanul meg hallgatni, mint a szája. A kabát…Sokan azt hiszik, az tett engem azzá, ami vagyok. Pedig nem. A kabát csak elrejti, amit nem akarnak látni. Nekem is könnyebb így. Nem kell magyarázni. Nem kell magyarázkodni. Férfiként egyszerűbb a világ. Egyenesebb.…

"Aznap este sokáig álltam az ajtó előtt, mielőtt bekopogtam. A sötét már úgy ráült a tanyára, mint valami súlyos takaró, és én még mindig nem tudtam, hogy belépek-e vagy visszafordulok. A kezemben a kendő sarka gyűrődött, mintha attól várnám a választ. Azt mondták, Pipás Pista nem kérdez sokat. Ez volt az egyetlen reményem. Amikor ajtót nyitott, nem nézett végig rajtam úgy, ahogy más férfiak szoktak. Nem méricskélt, nem kutatott. Csak állt ott, és várt. Mintha már tudná, miért jöttem. – Nem bírom tovább – mondtam végül. A hangom idegen volt. Nem az enyém. Az enyém már régen elfogyott az évek alatt, valahol a ki nem mondott szavak között. Bent kevés volt a fény. Leültem, de nem tudtam nyugton maradni. A kezem elárult. Mindig elárul. Ő a pipáját tömte, lassan, ráérősen.…

Ilyen kedves képeket kapunk mostanság...no és a kísérőüzenet: "Köszönjük, hogy ilyen széppé varázsolod a fehérnépeket!" Tegyük hozzá: a szépség belülről jön. A ruha csak kiemeli, keretezi, visszatükrözi. Akinek szép a lelke, az bármikor és bárhogyan is szép. A lélek szépsége túl van földön és időn. Az örökből érkezik és odatart. Világok virágai: Fehérnép. Magyarul élni, míg világ a világ és nyílik virág. Szeressétek egymást.

Az 1848–49-es eseményeket százhetven év távlatából hajlamosak vagyunk elég sablonosan látni, különös tekintettel a nők szerepére a forradalomban és az utána következő megtorlás időszakában. Könnyű megfeledkezni arról, hogy egy ilyen változásokkal teli helyzetben a korszak embere is küszködött az ismert keretek felbomlásával és a kiszámíthatóság hiányával. Erre pedig mindenki máshogy reagált már akkor is. Éppen ezért nem meglepő, hogy ha nem a nagypolitika felől közelítünk az eseményekhez, hanem az egyén szintjén vizsgáljuk, számos érdekességgel találkozhatunk. Katona Csaba történész néhány korabeli női sorsot mutat be. „Mély sebet hordott szívében” A nőkkel kapcsolatban általában közhelyekkel találkozhatunk, ha a forradalmi szerepvállalásról esik szó: ápolták a sebesülteket, zászlókat, fehérneműt varrtak. Valóban sokan támogatták férjeiket, fiaikat, testvéreiket, apáikat így, de ennél azért sokszínűbb a kép. Az arisztokraták közül háttértámogatást nyújtottak a harcolóknak a Zichy nővérek, Antónia és…