„Aznap este sokáig álltam az ajtó előtt, mielőtt bekopogtam. A sötét már úgy ráült a tanyára, mint valami súlyos takaró, és én még mindig nem tudtam, hogy belépek-e vagy visszafordulok. A kezemben a kendő sarka gyűrődött, mintha attól várnám a választ.
Azt mondták, Pipás Pista nem kérdez sokat.
Ez volt az egyetlen reményem.
Amikor ajtót nyitott, nem nézett végig rajtam úgy, ahogy más férfiak szoktak. Nem méricskélt, nem kutatott. Csak állt ott, és várt. Mintha már tudná, miért jöttem.
– Nem bírom tovább – mondtam végül.
A hangom idegen volt. Nem az enyém. Az enyém már régen elfogyott az évek alatt, valahol a ki nem mondott szavak között.
Bent kevés volt a fény. Leültem, de nem tudtam nyugton maradni. A kezem elárult. Mindig elárul.
Ő a pipáját tömte, lassan, ráérősen. Mintha időt adna. Vagy próbára tenne.
– Tudod, mit kérsz? – kérdezte.
A kérdés nem volt hangos, mégis megütött. Mert nem azt kérdezte, mit tett velem az uram. Nem azt, hogy megérdemli-e. Hanem azt, hogy én meddig mentem el már belül.
Ránéztem.
– Tudom, hogy így nem élhetek tovább.
Ez volt az igazság. Nem több. Nem kevesebb.
Nem bólintott rögtön. Csak nézett. És abban a nézésben volt valami… nem ítélet, nem részvét. Inkább ismeret. Mint aki már látta ezt az utat másokon végigmenni.
– Nehéz teher ez – mondta végül.
Akkor értettem meg, hogy nem csak arról van szó, ami majd történik. Hanem arról is, ami utána marad. Bennem.
A csend közénk ült. Vastag volt, mint a föld eső után.
– Mennyiért? – kérdeztem.
Mert kellett valami, ami kézzelfogható. Valami, ami üzletté teszi azt, amit a lelkem már rég eldöntött.
Ő megmondta az árat. Nem alkudtam.
Amikor felálltam, a lábam remegett. Az ajtóban még megálltam.
– Lesz… csend utána? – kérdeztem.
Nem tudom, miért ezt kérdeztem. Talán nem is az uramra gondoltam. Hanem arra a zajra bennem, ami sosem akart elhallgatni.
Pipás Pista kifújta a füstöt.
– Kint igen – mondta. – Bent… azt neked kell elcsendesíteni.
Kint a szél megmozdult. Ugyanaz a szél, ami mindig tud valamit.
Hazafelé már nem sírtam. A könnyek ideje elmúlt.
Csak mentem, és minden lépéssel egyre biztosabban tudtam:
nem az éjszaka lesz a legnehezebb.
Hanem a reggel.”
Tegnap bemutatott Kánya szoknyáink fekete, bordó és kék színben készültek. Emlékeztessenek szomorú sorsú asszony-elődeinkre, gondoljunk rájuk irgalommal, megbocsájtással. Adjon erőt nekünk minden női megpróbáltatásban. Tegye széppé napjainakat, megélt ünnepeinket.
Világok virágai: Fehérnép.
Magyarul élni, míg világ a világ és nyílik virág.
Szeressétek egymást.
