Istentiszteletre, énekeskönyv alá, temetésre…elsősorban az idősebb korosztály asszonyainak.

A tavaszi kijárási korlátozás idején született maradék anyagokból. Esténként hímezgettük, családi körben, kedvtelésből, szeretetből, ezért a jelképes ára is.

Díszítése feketén futó inda, saját szabadkézi rajzunk.  Kézzel igéztük vászonra és a ruhavarrásokból megmaradt erdélyi horgolt csipkével szegtük. Mérete kb. 20×20 cm. Ez az egy darab készült belőle. 

(keszkenő: vászonból, gyolcsból vagy más könnyű fehér kelméből készült, 20–40 cm oldalú, általában négyzet alakú kendő, amelyet vidékenként eltérő alakzatba hajtogatva nők viselnek a kezükben díszként, ünnepi alkalmakkor. Az ingvállas-mellényes viseletek elmaradhatatlan velejárója. A 15–16. sz.-ban az ilyen típus, európai reneszánsz úri viseletre is jellemző kézbevaló kendő, sarkán bojttal. Mo.-on a 17. sz.-ban is viselték. Az akkori úri és a 19–20. sz.-i népi viseletekhez is annyira hozzá tartozik, hogy a halott kezébe is adnak egyet. Jellegzetes dísze a szélére varrt (többnyire horgolt) fehér csipke. A széléhez hímzés, rátét, sarkába a 19. sz. vége óta monogram is kerülhet. Templomba menet az imádságos- vagy zsoltároskönyvet bele szokták fogni a kézbevaló kendőbe. Tánc közben a férfi vállára fogják és időnként esetleg beletörlik arcuk verítékét. Legénynek, fiatal férjnek ajándékoznak hasonló kendőt, amelyet a férfi zsebébe vagy derekára kitűz…forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)