Évekig táncoltam a zalaegerszegi Szarkaláb Táncegyüttesben kedvtelésből, szerelemből, s főként azért, mert az odajáró lányok-asszonyok között nagyon jó volt lenni. Időszűke miatt nem teszem mostanság, de nagyon hiányzik.
Emlékszem, amikor belevágtam a Fehérnép-be, és a hímzett ruháink egyre népszerűbbekké váltak, koreográfusunk, tánctanítónk: Takács Mária (egykor híres táncos) oda-odabökte a próbák alatt: hát zalait mikor csinálsz? Úgy viselkedtem, mint egy kamasz: egyik fülemen be, a másikon ki.
Ám egyszer egy hétfői próba előtt odapenderült elém, kezembe nyomott egy fekete, kézzel hímzett blúzt és közölte: Ajándék, szóval mi lenne, ha csinálnál végre valami hazait is? Megnéztem a felsőt, és egyből beleszerettem. Egyedileg, neki készült, régi háztartási varrógépen. A mintája is különleges volt, kézzel rajzolt, a régifajta osztott hímzőfonallal kézzel hímezve. A 70-es években készült Zalában.
Utánajártam a mintának, így leltem a hetési mintakincsre.
Mifelénk (Zalában) a hímzéseknek három fő fajtáját tudtam eddig megkülönböztetni: a finom zalai fehérhímzések a tisztaságról, a lángoló színvilágú hetési hímzések az ÉLETről, a zalai szűrhímzés (más néven „szomorú hímzés”, „öregminta”) meleg, őszi földszíneivel a bölcsességről tanúskodnak.

„A hímzés ugyancsak gazdag és sajátos Hetésben. (Ingek: ingmellek és kézelők, váll- és fejkendők, női kötények stb.). Gönczi és Kerecsényi egyaránt különbséget lát a göcseji és a hetési hímzések mintakincse és hímzéstechnikája között.
A fehérhímzés mellett jellemző itt a női ingeken és a vállkendőkön stb. a piros (és kék) színű hímzés is. Ez a fehérhímzésnél későbbi, hasonlóan a színes (főként piros) gyapjúfonál hímzéshez, amellyel a gyári, fekete (klott) anyagú női kötények szegélyét díszítik, főleg rózsás mintákkal. A Kebelétől keletre sokkal szerényebb volt a fehérhímzés, ez legközelebb csak a göcseji Zebecke körül volt dús, de már más mintájú. A színes gyapjúhímzés pedig — az újabb női viselettel együtt — pontosan ugyanazon a területen élt, mint a nyelvjárás és a felszedett hetési szövés, vagyis a Kebele és a Mura közötti Lendvavidék magyar falvaiban. A régi fehérhímzés gazdagságában, a színes gyapjúhímzés pedig jellegében különbözött a területtől keletre eső magyar vidékétől, így a hímzést is a „hetési”‘ (lendvavidéki) néprajzi sajátosságok közé kell sorolnunk.” Szentmihályi Imre: Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai – Zalai Gyűjtemény 7. (Zalaegerszeg, 1977)

„Hetésben igen kedveltek voltak a bújtatásos technikával készített, darázslépes öltéssel sűrűn kivarrott férfi és női ingek. Később a női viseletnél a fehér fonal piros, majd kék színnel egészült ki. A férfiingek azonban mindig hófehérek voltak. Ez a fehér, majd piros színnel kiegészülő vászonhímzés a 20. század folyamán tovább színesedett. Ez a színes hímzés a hetési lakodalmi törölközőkön, illetve a régebbi szőttes lepelruhákon jelent meg. A vászonhímzések mellett nem felejtkezhetünk meg a színes hetési gyapjúhímzésekről sem. Ezek közül legjelentősebbek a fekete klott-, szatén- és pergálkötények díszítményei, amelyeket különféle színű és vastagságú pamutcérnával hímeztek ki alul és a széleken. A legismertebb motívumok a rétahásos, csipkis, csillagos, karikás, rózsás díszítések voltak. A kötény közepén hosszában a tökmagos kivarrást alkalmazták.” (A HETÉSI HÍMZÉS SZÍN- ÉS MOTÍVUMVILÁGA)